Az eslő
Ma itthon ülök, egyedül, betegen. Elkapott valami vírus. Nemrég költöztem el otthonról, így most vagyok "először" egyedül amikor szarul vagyok. Nagyon magányos érzés, az ember nem tud kikelni az ágyból és minden olyan rossz színben tűnik fel. Azon gondolkozom, hogy mi lesz velem. Ilyenkor elvesztem a lelkesedésem, az optimizmusom és csak fekszem és rossz kedvem van. Nem vagyok egy sírós lány. Fél vente egyszer kétszer borulok ki úgy, hogy bőgök is, de az jól is esik.
Most azon jár az eszem, hogy szívesen lennék egy olyan filmbeli karakter, aki a bevezetőben éli a jól megszokott életét, aztán történik vele valami és kiderül, hogy varázsló, időutazó, allergiás a klórra ezért nem lehet úszó vagy valamiért feltétlenül el kell utaznia egy másik országba, hogy ott éljen. Valószínűleg egyetlen egy józan ember sem gondolna arra, hogy ez milyen jó volna, hiszen korlátozva lenne az ember szabadsága, nem dönthetne a saját életéről és különben is. Én mégis arra vágyom néha, hogy a rengeteg érdeklődési körből, álomból, vágyakozásból ki tudjak szakadni és azt vegyem észre, hogy a sors eldöntötte helyettem, mit csináljak az életemmel, és abból kell kihoznom valami jót. Nem kellene azon töprengenem, hogy jó utat választottam-e, tényleg színésznek, szakácsnak, művésznek vagy vadakat terelő juhásznak kell-e lennem, hanem ki van jelölve nekem egy út, amin tudom, hogy végig kell mennem, és a tőlem telhető legjobbat kell kihoznom belőle. Akkor egyrészt nem kellene mindig magamat okolni, ha valami nem úgy sül el, ahogy azt elképzeltem, másrészt tudom, hogy az út végén nem fogom a fejemet verni a falba, mikor kideül, hogy nem ezt a foglalkozást, álmot, utat kellett volna választanom. Nem lenne sokkal egyszerűbb?
Közben meg ilyenkor annyira lusta és elveszett vagyok, hogy küzdeni sincs kedvem semmiért. A tudattól is rosszul vagyok, hogy vissza kell mennem dolgozni és legszívesebben itt kuksolnék a lakásban ítélet napig. Minap eszembe jutott, hogy szívesen lennék Agora fóbiás. Najó, nem komolyan. Nem hiszem, hogy sokáig bírnám, de milyen élvezetes belegondolni néha, hogy nem teszem ki a lábam a lakásból. A kaját rendelném, a számlákat neten fizetném, és otthonról dolgoznék...
Amikor valaki megkérdezi tőlem, hogy mi leszek, ha nagy leszek, (a felnőttek, rég nem látott barátok, családtagok kedvenc kérdése) azt szoktam válaszolni, hogy most épp színész, szakács, póló festő művész, stb. A teljes igazság pedig az, hogy az szeretnék lenni, amilyen filmet néztem előző nap. Olvastam egy könyvet, amit egy ismerősöm írt. A szuicid hajlamról szól, és a főszereplő férfi mindig olyan nőkbe zúgott bele, akik hasonlítottak az előző nap látott film főhősnőjére. Más lányokkal nem feküdt le, mert nem izgult fel rájuk. Én ugyanígy vagyok, csak az életcélokkal. Ha teszem azt, a Gilmore Girls-t nézem, akkor elképzelem, hogy egy csendes kisvárosban, vezetek egy kis fogadót és élem az életem. De ha mondjuk a Napfényes toszkánát nézem, akkor szívesen lennék író, aki egy csodálatos tájat néz a szép kis villájából, toszkánában. A következő film miatt elutaznék Írországba, hogy beleszeressek egy ír fiúba, és ott éljek a bájos sörözők, dombok, patakok, kis falvak szomszédságában. De az abszolút befutó álomkép a New York-i élet, rohanás, hot-dog, Central Park. Tehát nem tudom ismeritek-e a Piramis együttes, "hogy ha két életem volna" kezdetű dalát, de én azt érzem, hogy bárcsak 10 életem lenne. Akkor lehetnék író, szakács, színész, festő, ruhatevező és élhetnék New Yorkban, Toszkánban, Amerikéban egy csendes kisvárosban. Lehetne nagyon hangos és pörgős életem, szűk mini ruhákban járnék, fáradhatatlan lennék. De lehetne egy kicsi házam Dél Franciaországban és bort szürcsölgethetnék.
Most viszont itthon ülök, és tovább nézem a filmeket és sorozatokat.