Egy gondolat foszlány a merengőbe.
Ma megint elég rossz kedvű vagyok. Bár itthon vagyok a családdal, és szép napos az idő. Mostanában minden baj...mármint, ha otthon vagyok egyedül, akkor magányos vagyok, ha pedig itt vagyok a családi fészekben sok ember körül, akkor az zavar. Valahogy nem találom a helyem ebben a forgatagban. Leginkább magammal nem vagyok megelégedve. Mint minden lány, én sem szeretem a testem, de én valahogy képtelen vagyok tenni ellene. Annyira nincs akartaerőm, és látom az embereket, ahogy rám néznek, hogy valamit ők is észrevesznek ebből a megmagyarázhatatlan enyhén depressziós viselkedésből. Minden gondolatom az alakom körül forog, meg hogy meg kell tanulnom angolul de sehogy sem tudok elindulni a jó irányba. A fogyással kapcsolatban, mindig mást hall az ember. Az interneten azt sujkolják, hogy szedjél be mindenféle tablettát és akkor pár hónap alatt Angelina Jolie leszel. Anyukám mindig azt mondja, hogy léböjtöljek, az orvos pedig pont azt, hogy inkább számoljam a kalóriákat és figyeljek oda, hogy mennyit eszem. Az igazat megvallva állandóan ennék, és nagyon nehéz így fogyózni. Nem kell amúgy nagy túlsúlyt elképzelni. Pár kiló mindössze, ami engem zavar, meg hogy nem vagyok elég fitt. Igazából a testsúlyom pont a normál zónában van. De én mégis megőrülök tőle. Tudom, minden csaj így van ezzel és ettől még roszabb. Szeretnék én lenni a kivétel, aki meg van elégedve a testével és boldog a saját bőrében. De mit tegyek, ha ez nem megy? Igen, tudom mit kéne tennem...sportolni, számolni a kalóriákat és egészgégesen élni. Ha meg meg akarok tanulni angolul, akkor menjek angol órára, nézzek angol filmeket, és tanuljak szavakat. Meg persze beszéljek akivel csak tudok angolul. Igen, az a szép ebben az egészben, hogy pontosan tudom mit kellene tennem. Csak mégis ott vagyok én, mint egy gát magam előtt. Egyszerűen én nem engedem, hogy kimenjek futni, vagy a drága szabaidőmet arra használjam, hogy angolul nézzem a sorozatokat vagy a filmeket.
A munka. Vicces, mert az ember örül, hogy van, de közben utálja. Ha nem is azt, amit csinál, de mégis...minden reggel bemenni az irodába, hogy 6-8 órát ott üljön és csinálja a dolgát, majd szépen hazamenni délután, hogy otthon leüljön a tévé elé vagy főzzön a családnak. Ez van. Ez az élet, ha az ember nem figyel, akkor így ébred, hogy belenyugodott, hogy hát ez van. Aztán legközelebb 20 évvel később ébredtsz fel, és akkor már mit csinálsz? Semmit. A legtöbben ezt szeretnénk elkerülni. Azok akik meg tényleg tesznek azért, hogy ne így történjen, azok meg... nem tudom azok mit csinálnak. Főnökök lesznek, utaznak, zenélnek, színjátszanak, stb. Én ezek közül már kipróbáltam a színjátszást. Komolyan azt hittem, hogy színész akarok lenni. Mindent meg is tettem azért, hogy sikerüljön. Legalábbis én azt hittem, hogy mindent. De mint kiderült, nem egészen voltam apalos. Elég Én központú vagyok az a helyzet. Nálam a betegségből való felgyógyulás fontosabb mint az, hogy próbáljak a színházban. Persze vannak helyzetek amikor nem, de olyankor amikor alig állok a lábamon és szarul vagyok, rossz a közérzetem és tudom, hogy nem végeznék jó munkát, akkor azt érzem, hogy nyilván otthon aradok. Hát nem mindenki van ezzel így. Időközben rájöttem, hogy nem akarok így élni. Nem akarok rosszul keresni, rohanni a munka után - mert annyi hozzám hasonló felefedezetlen színész arc van, hogy szerencse, ha kapsz egy szerepet - TV-ből a színházba, onnan egy majálison fellépni, hogy ne kapcsolják le a gázt a lakásomban, amit bérelek a belvárosban, hogy mindenhez közel legyek, és semmi nincs benne, ami otthonra emlékeztetne. Nincs kedvem magányosan élni, mert minden időmet kocsmázással töltöm és amúgy sem találnék párt magamnak, mert a következő szerelmes szerepem után valószínűleg beleszeretnék a kollégámba, és akkor megint bukna az egész. Nincs kedvem a folyamatos áskálódáshoz, hogy simán kitúr a helyemről egy fiatal szőke csajszi, amint lefekszik a rendezővel, vagy éppen kórházban fekszem gyomorfekéllyel. Azt vettem észre magamon, hogy időről időre jól esik, ha van egy rendszer az életemben. Oké tényleg nyomasztó 20 éven át, de nem is erről van szó. Nem kell, hogy egyet válasszunk a kettő közül. Volt egy ismerősöm, aki fél évig dolgozott mindig az adott munkahelyén, aztán felmontott, hogy megint fél évig ne csináljon semmit. Nyilván ez egy olyan életforma, ami elég kirívó. Jól meg kell hajtani magad a munkában fél évig, hogy aztán a következő fél évben nyugi legyen. Meg aztán találni is kell egy újjabb munkát. De neki ez megfelelt, és mégsem volt általános az életében a monotonitás. Szóval otthagytam a sulit. Ez nem rég történt. Feküdtem az ágyamban este és azon tűnődtem amolyan szokásossá vált módon, hogy akarok-e bemenni holnap. "Persze." Érkezett a válasz. Muszáj bemennem, mert már amúgy is rezeg a léc. De...nem kell az első órára berérnem. "Nem, tényleg nem." Döntöttem végül. Másnap reggel, szépen felketem, készülődni kezdtem, aztán eljött az indulás ideje és nem akaródzott kilépni az ajtón. Szóval maradtam még. Mosogattam, TV-t néztem, beágyaztam, stb. Nagyon jó volt, kicsit otthon lenni. Már úgy tényleg. Nem rég kölzötem be Budára, és még nem volt időm egy csomó mindenre. A hét minden napján csinálok valamit, és a hétvége mindig a legfullosabb. Fáradt voltam, és beteg. Mostanában sokat gyengélkedem. Szóval a tököm kivolt az egész dologgal. Mikor végül bementem a harmadik órára, félre hívtam az osztályfőnököt, és közöltem vele - minden teketória nélkül - , hogy szeretnék elmenni a suliból. Ő elég jól fogadta a hírt. Nem mondhatnám, hogy nagyon közel kerültünk egymáshoz. Azt mondta, hogy nagyon sajnálja és reméli, hogy nem az ő órája miatt döntöttem így. Őszinte voltam, nem hiszem, hogy kertelnem kellett volna. Elmondtam, hogy nem éreztem jól magam az osztályban, nem könnyítették meg a tanárok sem a dolgomat, és teljesen elvesztettem az önbizalmamat. Miután ezt megbeszéltük, visszamentem az osztályba, és ott is közöltem a döntésemet mindenkivel. Annak ellenére, hogy közülük többen, hallottak már erről a szándékomról, eléggé meg voltak lepve. Olyan volt, mint mikor történik valami furcsa és egy pillanatig senki nem szól, csak áll és néz. Bámultak rám és én zavarba is jöttem egy kicsit, mert nem erre számítottam. Sajnos jellemző rám az is, hogy ilyen hülye helyzetekben, amikor inkább komolynak kellene maradnom, folyoton mosolygok. Szóval ott álltam, zavaromban mosoly buljkált az arcomon és ők csak bámultak rám. Amikor megelégeltem ezt a felállást, és megindultam a cuccommal az ajtó felé, hirtelen észhez tértek, és kérdéseket zúdítottak rám. "Mit fogsz ezután csinálni?" "Folytatod aztért a színészkedést?" "Elmész felvételizni?" és "Miért?" Amelyikre tudtam, válaszoltam, és közben próbáltam szemkontaktust is felvenni velük. (Ez utóbbi nehezebb volt mint gondoltam.) Aztán amikor újra elcsendesedtek és megint el akartam indulni, odajöttek és megöleltek. Sorban mindenki. A legtöbben mondtak is valamit, és én is személyre szabott válaszokkal, jókívánságokkal, kérdésekkel búcsúztam. Mindent összevetve szép volt. Azok akik a legtöbb "fájdalmat" okozták, olyan szomorúan öleltek magukhoz, hogy nem hittem el. Aztán még utánam is jött egy lány, aki bocsánatot kért, hogy sokaszor beszólt nekem. Kint a folyosón pedig ott várt az a lány aki segített eddig kibírnom. Kicsit sírdogált, megölelt, és azt mondta, hogy sajnálja, de látja, hogy milyen biztos vagyok a dolgomban, szóval örül, hogy döntöttem. (Ő már sokszor hallotta, hogy mennyire nem tudom mit csináljak, és se veled se nélküled viszonyban vagyok a sulival.) Nagyjából ennyi. Elgondolkodtam azon a kérdésen, hogy mit fogok ezután csinálni. Halvány lila gőzöm sincs róla. Tényleg. Egyenlőre itt vagyok a munkámmal, amit azért kerestem, hogy be tudjak költözni pestre, hogy gyorsabban érjek be a suliba és többet tudjak pihenni. Na ez pech! Most ott tartok, hogy dolgozom, és utána hazamegyek filmet nézni. Szánalmas vagyok, de tudtam, hogy ez lesz, mikor eldöntöttem, hogy befejezem a iskolát. Most több időm van és sportolnom kellene, angolul tanulnom, barátokkal lógni, bulizni. Vagy utazni.
Szeretnék Amerikába menni. Van is ismerősöm akivel ki tudnék utazni, aki ott is akar maradni, és együtt még sikerülhet is a dolog. De ez a döntés jóval nagyobb mint bármelyik ami eddig a nyakamba szakadt. Ha kimegyek és ott akarok letelepedni, akkor nem jöhetek haza nagyon sokáig. (Erre a sógorom az volt képes mondani, hogy "akkor nagyon búcsúzz el a papáéktól". A nagypapám ugyanis 93 éves, a nagymamám pedig 87 körül van.) Akkor dolgoznom kell éjjel-nappal, hogy meg tudjak élni, beszélnem kell a nyelvet, és sokkal jobban kell küzdenem, mint itthon. Nem lesz körülöttem család, és nem lesz lakásom sem. De ott leszek Amerikában. Az én Amerikámban. Ez a legdurvább az egészben. Ha megnézek egy amcsi filmet vagy egy interjút egy hírességgel, egy videoblogger videóját az ottani életről, vagy csak egy dalt hallgatok ami New York-ról, Alabamáról, Georgia-ról szól, már megőrülök, hogy kimenjek, és lássam azokat a dolgokat. Volt, hogy az Oscar gála miatt zsongtam be és a Google Earth-ön kezdtem el járkálni egy amerikai városban. Annyira vágyom oda olyankor, hogy szinte fáj. Mint mikor szerelmes az ember, és tudja, hogy a szerelme tárgya ott lesz az esti buliban. A szívünk mintha már félúton járna a helyszín fele, de mi még csak otthon készülődünk. Sőt, visszatérve az Oscar gálára, ha azt nézem, úgy érzem, hogy a legjobb barátaim kihagytak egy buliból. Tényleg legjobban a szerelemhez lehet hasonlítani. Egyszerre vagyok boldog és szomorú. Az ész érvek ilyenkor valahol kint ülnek egy mező közepén, és csillagokat néznek kéz a kézben.
Máskor pedig, Európának indulnék neki. Olyan ismerősöm is van, aki ezt tervezi, és sokszor arra gondolok, hogy ketten felpakolunk, és elindulunk. Vonattal, gyalog, hátizsákkal és csak megyünk és megismerjük a környezetünket. Kalandokon keresztül, hogy az élet ne legyen unalmas, ne legyen monoton. Egy éven belül eldöntöm mi legyen. Ígérem ;)